Barris, az autóépítés lírikusa

Demeter Kálmán

Emlékeznek az 1959-es Chevrolet Impala lélegzetállító szárnyaira, vagy a brezsnyevi korszak pártelitjének Amerika-majmoló kocsijára, a Gaz 13 Csajkára, aminek a kipufogója a hátsó lökhárítón bújt ki, az elsőn meg rakétaszerű kitüremkedések voltak, ezzel is másolva az 1955-ös Cadillac „Dollyt”, ami Dolly Partonról kapta a becenevét? Mindezeket a nyugati partvidéki autóépítő srácok találták ki, akik közül a leghíresebb, és Detroitra legnagyobb hatást gyakorolt George Barris a múlt hónapban távozott néhány nappal kilencvenedik születésnapja előtt.

Blue Danube A Blue Danube eredetileg egy ’51-es Buick volt

Sokat elmond egy országról, ha egy 23 éves srác autószabász műhelyt nyit, és rögtön meg is él belőle. Mindez 1945-ben történ Los Angelesben, és annyi fiatal kölyök hordta a Barris Kustom Citybe a harmincas évekből származó kocsiját, hogy George rövidesen heti száz dollárt keresett, ami abban az időben nem volt kis pénz. A görög étteremtulajdonos családból származó Barris már gyerekként is tudta, az ő élete nem a vendéglátásról, hanem az autókról szól, és 15 éves kora óta mást sem csinált, mint karosszériákat, meg motortuningolást.

Barris Kustom City

A világháború miatt azonban az autógyárak gyakorlatilag a haditermelésre álltak át, úgyhogy a 16 évesen jogosítványt kapott srácok kénytelenek voltak a fölnőttek levetett autóival járni. Csakhogy azok más korban, más igényekre készültek, a tinik pedig úgy gondolták, jobb, ha kocsijuk nem úgy néz ki, amiből éppen most szállt ki egy könyvelő. Úgyhogy egyre több bolond-színesre fényezett, átalakított járgány jelent meg az utakon, és persze innen már csak egy lépés volt a privát gyorsulási versenyek sora.

1929-es Ford A alapra készült Ala Kart George (balról) és a 1929-es Ford A alapra készült Ala Kart. Noha anyuci bevásárló kocsijának tűnik, 4360 köbcentis HEMI motor hajtja

Mindezt remekül idézi fel George Lucas az American graffiti című halhatatlan kultuszfilmjében. Felejthetetlen, ahogy John Milner (Paul Le Mat) odapöki az 1932 Ford Model B-ből bütykölt, de azért V-nyolcassal kibélelt kanárisárga roadster volánja mögül az újonnan jött Bob Falfának (Harrison Ford): „Paradise road”. Vagyis az 1955-ös fekete Chevyben feszítő Bobot ott várja a versenyre. A film nem csak a végén autentikusan bemutatott gyorsulási verseny miatt érdekes, hanem amiatt is, hogy a közepe táján feltűnik a Fáraók bandája egy süllyesztett, nyesett 1951-es Mercuryval. És ez az a pont, ahol visszatalálunk Barrishoz, mert abban az időben a leggyakoribb alapanyaga a Mercury, vagy ahogy a kölykök nevezték, a Merc volt.

1951-es Mercury ültetve

Amint Tom Wolfe írja a Kandírozott mandarinzselészínű áramvonalban, ez volt Barris nyesett és süllyesztett korszaka, amikor a kocsit talajig süllyesztette, az utastér tetejét pedig megnyeste, hogy baromi áramvonalas, de ugyanakkor gonoszul dúvad külsőt kapjon. Az átalakításokra azért kényszerültek az ilyen manufaktúrák, mert a negyvenes-ötvenes évek fordulóján még nem volt pénzük arra, hogy valami teljesen új modellt építsenek, úgyhogy fogták a gyári példányokat, és azokból igyekeztek kihozni, amit lehetett. Az a vicc az egészben, hogy miközben Barris és a hasonszőrű kompánia sorozatban hántotta le a detroiti modellek feleslegesnek ítélt részeit, ugyanakkor felruházták őket egy teljesen új személyiséggel, azt gondolták, a felnőttek Amerikája tudomást sem vesz róluk. Detroit azonban nagyon is figyelt a custom-műhelyek, sőt inkább custom-műtermek munkáira, mert a Motorvárosban is tudták: a fiatalok a házasságig minden pénzüket, de tényleg minden centet a kocsikra fordítják. Ezért aztán elkezdték másolni az ötleteket, mert arra számítottak, ha ők is szárnyas-uszonyos, barokkos motorházfedelű, lecsukható ikerfényszórós modelleket kínálnak, a kölykök az esküvő után is az ő modelljeiket fogják venni. Szóval igyekeztek ellopni a show-t, de egy valamit nem tudtak másolni: a színeket.

1947-es Hudson átalakítva Barris 1952-es munkája. A donor, egy ’47-es Hudson kétszer ilyen magas volt

A gyárak ugyanis egy-egy modellből a lehető legtöbbet akarják eladni, ezért maradnak a hagyományos színeknél, vagy annál, amit kapósnak tartanak. A kilencvenes években például Európában az ezüstmetál volt a menő, és az ember könnyekig meghatódott, ha véletlenül feltűnt az utakon egy telt vörösre vagy zászlókékre fényezett (külföldi rendszámú) kocsi. Szóval a custom-kölykök nem akartak belesimulni a pasztellszínek unalmába, és jött a csillámszórat a több rétegű lakk alá, meg persze azok a színek, amit utólag pszichedelikusnak neveztek el, bár amikor ezeket kikísérletezték, még nem LSD-tripen lazultak a fiúk, hanem legfeljebb füvet szívtak a sörhöz. Az még a színkavalkád és a hangtompító nélküli V-nyolcasok ellenére is egy jóval kevésbé komplikált és szelídebb világ volt. Vietnám előtt voltunk.
Hát innen indult George, akit aztán nemcsak Detroit fedezett föl – valami húsz modelljét koppintotta is a Big Three, a Chrysler, a Ford és a GM –, hanem Hollywood is. Ő készítette az 1966–1968 közti Batman tévésorozat Batmobilját, aztán a Knight Rider számára a Pontiac Firebird Trans Amból a KITT-cart. Jóllehet az utóbbi évtizedekben már nem kalapált-hegesztett és fényezett, a rajzasztalhoz nem maradt hűtlen. Az egyik utolsó munkája egy 2004-es Pontiac GTO-ból kihozott kabrió, aminek ajtaján nincs kilincs.

2004-es Pontiac GTO kabrió

Amikor 1943-ben megérkezett Los Angelesbe, a kocsiján már akkor sem volt kilincs, gombnyomásra nyílt ki a kocsi. A mester visszatért a gyökerekhez. Most, hogy a legenda már a mennyei Barris Kustom műhelyt irányítja, örökségét a Petersen Automotive Museum mutatja be Los Angelesben.

Archívum